Kezdőlap / Skócia / Skót felföldi viseletek
Goulash Étterem Aberdeenben

Skót felföldi viseletek

A férfiak viselete, Kilt – a skót szoknya

A kilt – amit a manapság is hordanak – kialakulása számos éveken át tartó vitát váltott már ki. Sok ember van, él abban a hitben, hogy ha valami ennyire skót, akkor annak nagyon ősinek kell lennie, de az általánosan elfogadott, hogy a kis kilt (gael nyelven Feileadh-beag) igazán elég modern, s csak mintegy 270 éve vált népszerűvé.

Kilt szó eredete éppoly homályos, mint a plédé, annyi azonban bizonyos, hogy skandináv nyelvterületről származik. A svéd kilta kötést, vagy borítást jelent, a dán kilte ráncoltat, a régi izlandi kilting, pedig szoknyát. A kilt kialakulása az egyik történet szerint Thomas Rawlinson, a Lochaber-ben dolgozó angol vasgyároshoz kötődik, aki az 1730-as években felfedezte, hogy a skót munkások csatos plédje túlságosan meleg, és nem kevéssé balesetveszélyes ahhoz, hogy munkaruha legyen. Egy másik változat szerint egy Parkinson nevű szabó, aki a hadseregnek dolgozott, és Rawlinson barátja volt, csinálta meg az átalakítást, majd beszélt róla Iain MacDonell of Glengarry-nak.




Egy másik hagyomány szerint Rawlinson, aki angol létére maga is hordta a plédet, azt tapasztalta, hogy rendkívül kényelmetlen, amiért az esőáztatta felsőrészt az alsó nélkül nem lehet eltávolítani – úgyhogy levágta a felső részt, majd megkért egy szabót, hogy rögzítse a berakás redőit. Glengarry in Argyll klánfője – Iain MacDonell – meglátta ezt, s mivel remek ötletnek gondolta, le is másolta. Eltekintve Thomas Rawlinson ügyétől, egy sor egyéb magyarázat van még a kilt kialakulására és az igazság valószínűleg az, hogy hosszú évek alatt, különböző helyeken fejlesztették ki – de senki sem gondolt arra, hogy mindezt dokumentálja. A skót történészek némelyikének vehemens tiltakozása a lehetőség ellen, hogy egy angol találta volna ki a kiltet, egyszerű sovinizmus.

kilt1

Végülis minden változatnak az a vége, hogy valaki övhurkokat varrt a keskenyebb tartanszövetre, mikor észrevette, hogy a kilt járás közben zavarbaejtő módon gyorsan kicsúszik az öv alól. A „húzózsinóros” pléd megoldást kínált a problémára, Rawlinsonnak csak át kellett vennie az ötletet. A hagyományt leegyszerűsítve: Rawlinson és barátai ücsörögtek egy asztal körül egy vég szövettel, és „találjuk fel a kiltet!” felkiáltással megalkották az új népviseletet.

Néhány újabb keletű történeti kutatás még közelebb hozta a kilt-legenda megfejtését: egy 18. század elejéről fennmaradt számlán rögzítették, hogy egy felföldi úriember, akit öltöztettek, övhurkokat használt, hogy legalább stílusosan tartja a helyén a kiltet.

campbell_tartan_kilt_compressed

Egy másik számla a 19. századból arról számol be, hogy a pléd belső oldalán lévő hurkok egymástól való távolsága megegyezik a berakás szélességével (10-15 cm körül). A hurkokon átfűzött zsinórt szorosra húzták, hogy alakítsa a redőket, ahogy megkötik a derék körül – és a kilt rekordidő alatt kész.

A kilt a „nagy” háborúban: J.G. MacKay a kilt I. Világháborús egyenruhaként való használatáról szóló írásában a franciaországi tapasztalataira utal: látta a frontvonalon, az év legnagyobb részében, télen-nyáron egyaránt. A szerző három okot is talált, amiért ez a viselet létjogosultságot nyert:

kilt in war

A katonák egészsége: nincs ok azt feltételezni, hogy a kiltet viselő alakulatok kevésbé lettek volna egészségesek társaiknál. A test legtöbb létfontosságú része deréktájon van, és ezt a kilt melegebben tartotta, mint a nadrág. A szerző szerint a testövek, amit néhány csapatnak kiosztottak, ugyanezt a célt szolgálták, de többen is elmondták, hogy kényelmetlen volt viselni. Jó esély volt rá, hogy az első adandó alkalommal megszabaduljanak tőle; ugyanakkor egy felföldi sosem dobná el a kiltjét. Túl ezen az igazi ellenség nem a hideg, hanem a nedvesség volt. Aki volt már lövészárokban, az tudja, milyen gyakran találkozni vízzel, különösen telente. Egyik helytől a másikig gyakorta kellett vízen átgázolva megtenni az utat; ha kevés víz volt, egyszerűbb volt levenni és vállra vetni a kiltet.

Ugyanakkor, ha az embernek vizes lett a nadrágja, még ha a víz csupán térdig ért is, a nedvesség hamar felszivárgott a többi ruhába. A kilt rendszeres viselésétől a bőr ellenállóbbá válik, tehát a lábak és a térdek számára semmivel sem elviselhetetlenebb a hideg, mint az arcnak, vagy a kéznek. Éjszaka a fronton, amikor fagyott, az embereknek gyakran kellett jeges vízben állniuk, nem érezték jobban a hideget, mint testük bármely más részén. A felföldi alakulatok elmondása szerint az ún. „árok-láb” okozta a legkevesebb gondot. MacKay szerint ezt részben megmagyarázza a harisnyaszárak használata: amikor ugyanis a lábszárvédő benedvesedett, összement és összehúzta a lábat. Ugyanúgy, ha az emberek két pár zoknit húznának, hogy melegen tartsák lábukat, azok összehúzódnának és zavarnák a keringést. A harisnyaszár azonban nem fedte a lábfejet, így lehetett hordani egyszerre több párat is anélkül, hogy elszorította volna a lábat.




A ruha hasznossága és kényelmessége: a könnyebbség, amit a hosszú menetelések során a kilt jelentett a „nadrágos” ezredekkel szemben, bizonyította, hogy a kilt jelentős szabadságot biztosít a végtagoknak. Hogy a nadrág mennyire akadályozza a szabad mozgást, bizonyítja azon emberek nagy száma is, akik térdnél levágták a nadrágszárakat. A kérdésben egy másik sarkalatos pont a mustárgáz ügye. Amikor először alkalmazták, mindenki azt várta, hogy a skótok szenvedni fognak a lábszárukat irritáló, égető érzéstől – a hatás ugyanazon okból maradt el, amiért a hideg sem okozott problémát: a kilthez szokott felföldiek lábán kevésbé volt érzékeny a bőr. Ugyanakkor gyakorta okozott égési sérüléseket, ha az emberek leültek a gázzal átitatódott földre. A kilt sokkal vastagabb anyagból készült, mint a nadrágok, így a gáz nem hatolt át rajta annyira könnyen, másrészt pedig, amikor az ember felállt, a szabadon lengő anyag sokkal hamarabb ki is szellőzött.

Jó hatás a morálra. MacKay szerint ez annak tudható be, hogy a felföldi alakulatok néhány tagja által véghezvitt rendkívüli tettek, vagy csupán a bátorság a mindenki által viselt kilt révén ösztönzően hatott az alakulat többi tagjára is – ugyanezt a nadrágokról nem lehet elmondani.

NC_warmemorial_03

Végül persze sokakban felmerül a kérdés, voltak-e, és ha igen, mik a kilt hátrányai. A szerző csak egyet említ: átkelni a szögesdrót-akadályon sötétben, ebbe ugyanis a kilt könnyebben akad bele, mint a nadrág. Ugyanakkor egy elszakadt kilt messze nem okozott annyi gondot, mint egy elszakadt alsónadrág.

Miért kell sok anyag egy kilthez?

Egy-egy redő a teljes mintát tartalmazza, s ebből csak egy nagyjából 2,5 cm-es darab látszik. A berakást rendezhetik úgy, hogy a kész változat lényegében megkétszerezi a mintát, vagy a katonai típusnál, mindig valamelyik szimmetriatengely kerül a látható részre. Ha tehát a minta mérete mondjuk 8 hüvelyk, a redő 9 hüvelykes lesz. 42 hüvelykes csípőmérethez 4 yard kell a dupla széles tartanból.

kilts

Kétszer 21 hüvelyk a kötényhez: 42 hüvelyk – 105 cm

9 hüvelyk szorozva a 21 hüvelykes berakással (8 hüvelyk minta és az egy hüvelyk látható rész): 189 hüvelyk – 472,5 cm

Teljes: 231 hüvelyk – 577,5 cm

+ 20% a további berakásokhoz, és a kötény-minta középre igazításához: 46 hüvelyk – 115 cm

Teljes: 277 hüvelyk – 692,5 cm

72-re oszlik (36 kétszer a dupla szélesség miatt): 3,86 yard, vagyis közel 4 yard – 365,76 cm

kilt anyagKevesebb anyagra van szükség, ha a minta szélessége is kisebb. Egy 6 hüvelykes mintához elég 3,15 yard. Egy 56 hüvelykes csípő, vagy derékmérettel rendelkező embernek ugyanakkor 5 yard kell a 8 hüvelykes mintájú tartanból. Egy gyermek, vagy egy néptáncos kiltjéhez jobbnak tűnhet egy 6 hüvelykes, vagy kisebb minta, mely ugyan megtartja a tartant, de a viselője méretéhez igazítja. Egy 26 hüvelykes derékbőséggel rendelkező gyermek 6 hüvelykes tartant használ, 2-2,5 yard anyag kell a kilthez.

 

Trews – tartannadrág:

Sok száz éven keresztül a skót társadalom módosabb tagjai trewst hordtak – a név a gael triubhas szóból ered. Ezek nagyon szűk nadrágok voltak, és általában lovagláshoz viselték, illetve telente amikor a kilt kissé huzatosnak bizonyult. 1637-ben feljegyezték, hogy a rendkívül kemény tél során a felföldi férfiak szűk nadrágot hordtak, amely fedi a combokat és az egész lábszárat, míg a lábukra – harisnyával, vagy a nélkül – bőrcipőt húznak.

Trews

Sporran – az erszény:

Minthogy a felföldi férfiaknak nem volt zsebük a kilten, szükségük volt valamire, amiben apróbb tárgyaikat – beleértve a puskagolyókat is – tarthatták. A legkorábbi erszények egyszerű, zsinórral összehúzható vászon-, vagy vékony bőrből készült zsák volt, amit a derekukra kötve hordtak. A módosabbak ezüst tetővel, illetve bolytokkal díszítették. Idővel a sporran még különlegesebbé vált: az 1800-as évek végére a prémes erszények már vidra-, borz-, kecske-, vagy fókaprémből készültek. A viktoriánus időkre már olyan nagy és díszes lett, hogy csaknem teljesen elfedte a kilt elülső részét. A sporran viselésekor a hátoldalán lévő gyűrűkbe láncot fűztek, melyek a kilt hátulsó részén lévő ún. sporran-hurkokba akasztottak. A megfelelő magasságát a hátsó szíj és csat segítségével lehet beállítani.

Sporrans-2

A legtöbb felföldi csupasz lábbal járt, de mikor elkezdtek harisnyát hordani, azok szövetből készültek, nem pedig kötéssel, mint a mostaniak. A mintája általában piros-fehér kockás volt és cath dath-nak, harci mintának hívták. Mivel akkoriban nem volt gumiszalag, a felföldiek eredetileg egy kevés befont szénával, vagy szalmával kötötték meg a tetejét. Egy idő után a harisnyakötőket már különleges, kicsi szövőszékeken készítették, és sokkal díszesebbek is lettek. Egyforma hosszúra csinálták őket, s egy különleges, a nyakkendőkéhez hasonló csomóban végződtek, amit Sniomh Gartain-nak hívnak. A régi kockás harisnya még a díszes harisnyakötők ellenére is elég alaktalan volt, és gyakran lecsúsztak, ha a viselőjüknek nem volt elég izmos vádlija – végül felváltották őket a kötött harisnyák, melyek már sokkal jobban illeszkedtek a lábszár formájához.

featuresparron2

Lábbeli:

Mint már fentebb is említettem, a felföldiek nemigen hordtak cipőt, de amikor mégis, azok meglehetősen kezdetleges darabok voltak: becsavarták a lábukat szarvas-, vagy tehénbőrdarabokkal, majd vékony bőrcsíkokkal rögzítették, amit thonging-nak neveznek. Gondolhatnánk, hogy ezeket azért hordták, hogy szárazon tartsa a lábat – viszont a felföldi „cipők” nem voltak vízhatlanok, sőt mikor patakokon vagy folyókon gázoltak át, lyukat vágtak rajtuk, hogy kiengedjék a vizet. Ezek az egyszerű szarvasbőr lábbelik – gael nyelven brogan – az elődei a mai cipőknek, amelyeken díszítésként egy réteg bőr van azon a részen, ahol egykor a lyukat vágták.

Mens-kilt-big

Egyes feltevések szerint – melyeket talán csak a képzelet szült – a mokaszin szó gyökereit is Skóciában kellene keresnünk. A szó maga ugyan indián, de az indiánok átvehették az első skót telepesektől, akik még a gaelt beszélték, s a cipőjükre mutatva azt mondták: mo chasan (a lábbelim). Burt kapitány, akit már korábban is említettem, a következőket mondta a felföldi lábbelikről: „Gyakran járnak mezítláb, de láttam rajtuk cipőt, amire a szőrös felével kifelé fordított marhabőr eszkarpent húztak. Nem csak hogy visszataszító látványt nyújtanak, de elviselhetelen a szag a közelükben. Ezen felül lyukat vágnak rá, hogy kiengedje a vizet, amikor folyókon kelnek át; így védik a lábukat a sérülésektől.”

e00c497da4e4cbb651421e361ec5e30f

Öv:

A felföldi öv úgy 80-100 mm széles és marhabőrből készült, sárgaréz, vagy ezüstcsattal. Ha a felföldi férfi úton volt, és szűkében volt az élelemnek, hát szorosabbra húzta az övét, hogy a gyomra kevésbé tűnjön üresnek. Néhány övet ezüst koncsókkal is díszítettek, a legdíszesebbekre pedig vörös korall, vagy is drágakövek kerültek.

Fejfedők:

Tam o’ ShanterA felföldi férfi úgynevezett Tam o’ Shanter-t, kerek gyapjúsapkát (gael: Boineid) hord. A kötött, vagy szövött, rendszerint tartan-anyagból varrt sapka egy laza felső részből állt, és egy szoros karimából, amit csaknem szemöldökig húzták – gyakorta díszítik pompommal, vagy bojttal a felső rész közepén. A sapkák színe általában kék, de készültek szürke, vagy barna anyagból is. Idővel kialakult egy kisebb változat, ahol a karimát kockás (sakktábla szerű) szalaggal látták el – ez a balmoral, gael nyelven boinead biorach. A hátsó részén lévő szalagok lehetővé tették, hogy hozzá lehessen igazítani bármilyen fejmérethez. Hagyomány volt a hadseregben, hogy az alföldiek hagyták szabadon lógni ezeket a szalagokat, míg a felföldiek masnira kötötték. Idővel kialakult a balmoral egy újabb típusa, melyen a laza felsőrészt felpuffasztották, és hosszában begyűrték középen – ez a glengarry. A késői viktoriánus korszakban majdnem az egész Brit Hadsereg ezt a sapkatípust hordta a hétköznapi egyenruhához. Az a „hagyomány” hogy a sapkára tűzött sastollak száma az ember klánban elfoglalt helyét jelöli, viktoriánus találmány, amit az amerikai síksági indiánok ihlettek.

Ékszerek:

A felföldiek nem szerettek pénzt és egyéb értéktárgyakat hordani maguknál, így az ékszernek tekinthető dolgok a ruházatukon, illetve fegyvereiken voltak. A kedvenceik közé tartoztak a tömör ezüstgombok, s ezek gyakran szálltak apáról fiúra. Ha egy felföldi az otthonától távol halt meg, fontos volt, hogy elég értéktárgy legyen nála a temetés és a sírkő árának fedezésére.

set

Hosszú pléd:

Ez egy hosszú, nagyjából 320×137 cm-es tartanszövet, rojtos végekkel. Skóciában ezt a típust szinte kizárólag dudások hordják, katonai és civil zenekarokban egyaránt. Egyénileg ritkán hordják, lévén nagyon esetlen viselet. Eredetije a csatos pléd volt, vagyis a kilt azon része, amit arra használtak, hogy rossz időben a fejre és a vállra borítsák. Amikor használaton kívül volt, a test köré csavarva hordták; sok anyag gyűlt fel valamelyik vállnál, ami gyakorta akadályozta a karok mozgását.

New-Irish-National-Tartan-Scottish-Purled-Fringe-Budget-Fly-Plaid-for-Kilts-0-300x300

Rövid pléd:

Ez a szövet 180×137 cm, és mind a négy széle rojtos. És van egy sarokdarabja, ami megkönnyíti a rögzítést a bal vállnál. Ez egy módosított pléd, amit arra terveztek, hogy kiváltsa a hosszú plédet az estélyi viseleteknél. El lehet képzelni mennyire megnehezítette volna bálon a táncot egy test köré csavart hosszúpléd. E változat másik használói a zenekari dobosok voltak, akik csatos plédet hordtak, szemben a dudások hosszúplédjével. A dobos karjainak nagy mozgásszabadság kell, ami a hosszú pléd mellett nincs meg. A pléd mára teljesen függetlenedett a kilttől.

goulashgif1
Hirdetés

A felföldi nők viselete:

A felföldi viseletről úgy tűnhet, hogy az emberi faj visszatért ahhoz a természetes rendhez, hogy a férfiak színpompás ruházatával szemben a nők viszonylag szürkék. Egy terjedelmes kilt viselése nem épp a leghízelgőbb divatcikk nők számára, a felföldi viselet ezen lényeges darabjának kiestével a hétköznapi viseletek választéka erősen korlátozódik. Amikor azonban az estélyi ruhákat elkezdték tartan-szalagokkal díszíteni, a női viseletek lényegesen változatosabbak lettek.

women kiltA felföldi nők hordtak olyasmit, mint a férfiak plédje, s amit earasaid-nak hívtak (angolosítva arisaid). Sokkal finomabb és hosszabb volt viszont, mint a pléd, leért a földig, és egy vastag, hosszú ujjú alsóruhával hordták. Az arisaid általában fehér volt, a férfiak tartanjainál nagyobb és világosabb mintával, s ugyanúgy berakták, mint a plédet. Övvel rögzítették a derekuk körül, míg a maradékot a válluk köré tekerték, és egy gombostűvel rögzítették a mellkas előtt. Általában elég anyag maradt ki ahhoz, hogy rossz idő esetén csuklyát formázva a fejükre húzzák. Az arisaid felett a nők gyakorta hordtak tartankendőt, amit gael nyelven tonnag-nak hívnak. Az arisaid kényelmes volt és meleg, ezen felül kiválóan alkalmas volt babák anyjuk számára is kényelmes módon való szállítására. A papokat annyira dühítette, hogy néhány nő a mise alatt elbóbiskolt az arisaid takarásában, hogy néhányuk megpróbálta lebeszélni híveit arról, hogy hordják.

A házas nők viselete az úgynevezett kertch (gael nyelven breid caol) volt. Ez vászonból készült: ezt az egyik sarkától göngyölítették össze, és ezt a vastag köteget a fej körül aztán a hajhoz tűzték, hogy ne essen le. A kertch egy kimaradó háromszögletű darabja a nyakra lógott.

A nem házas nők ún. snood-ot (gael nyelven stiom) viseltek, mely egy hosszú szalag volt, ami a fej hátsó részén átment a lány haja alatt, majd a fejtetőn masnira kötötték.

A férjezett nők hajukat gyakran bodorították loknikba, melyekbe szalagokat kötöttek, s hagyták az arcukba lógni.




Néhány nő hordott ún. mutch-ot, egy fodrozott főkötőt. Egykor a divatos hölgyek hordtak berakott harisnyát, amit osain-nak hívtak – ettől a lábuk úgy nézett ki, mint egy pár vaskos tömlő.

Plédbrossok:

Ezek az arisaid-hoz használt brossok készülhettek aranyból, ezüstből, vagy rézből, és a férfiak ezüstgombjaihoz hasonlóan anyáról lányára szálltak. Gyakran véstek rájuk különféle mintákat, vagy állatalakokat.

luckenbooth-brooch

Luckenbooth: a Luckenbooth egy szív alakú bross volt, és általában a szerelem jeleként adták. A név eredete az Edinburghi St. Giles templom közelében található zárt ékszerészüzletekre (locked booth) utal. Szintén ismerték az ún. Mária királynő-brosst, s ezt hagyományosan minden újszülött kislány kendőjére feltűzték. Több, bross hátoldalára vésett felirat is bizonyítja, hogy ezek általában szerelmi zálogok voltak.

Vállszalagok:

skotsky-kilt-kostymA vállszalagok és könnyű sálak viselésének a szokásos jelentősége volt már két évszázada is, ás bár a vállszalagok bármilyen módon való viselésének, manapság érvényes jelentősége van, a hölgyek kényelmesen érezhetik magukat, miközben követik a hagyományokat. Az alább leírt változatok mindegyike régi portrékon, és nyomatokon, illetve a bevett gyakorlaton alapul, s amelyeket, a skót címerkirály (Lord Lyon King of Arms) is jóváhagyott. A használt terminusok és kritériumok meglehetősen furcsák, és visszatükröznek egy olyan életmódot, amely mára a skót társadalom valamennyi színteréről eltűnt.

Klántag: vállszalagot a jobb váll fölött hordják, és a mellen keresztül

Klánfő felesége: a klánfő, vagy egy skót regiment ezredesének felesége a bal váll fölött hord egy kissé szélesebb, brossal feltűzött szalagot.

Hölgyek, akik kiházasodtak klánjukból, de ennek ellenére viselni akarják az eredeti tartant: általában hosszabb, mint az első típus, és a jobb vállnál megtűzve, a bal csípőnél pedig csokorba kötve hordják.

Gyakori skót néptáncosoknál, akik szabadon akarják hagyni ruhájuk elülső részét, amikor szalagot, vagy valamelyik lovagrend díszítését hordják. Ez a típus nagyon hasonló a férfiak csatos plédjéhez, tehát igazából egy kis arisaid-félének is tekinthető. Ezt öv tartotta, vagy gombok a derék hátsó részénél, és egy kis bross, vagy tű rögzítette a jobb vállnál, hogy a végek a jobb kar mögött lógjanak.

 


Ha érdekelnek a hírek, kedveld facebook oldalunkat:


Pénzküldés határok nélkül! Akár ingyen! Transferwise.com/ingyenes
Magyar Szépségszalon londonban


Ha tetszett a cikk likeold és oszd meg barátaiddal...

aberdeenimagyarok.co.uk

Ezt is nézd meg

Újra leégett a glasgow-i művészeti egyetem épülete szombaton

Teljesen kiégett szombatra a Glasgow School of Art (GSA), a skóciai nagyváros világhírű, egyetemi szintű …