Kezdőlap / Archívum / Tapas, Diaz, Spanyolviasz – avagy Ramonék nyaralnak
Goulash Étterem Aberdeenben

Tapas, Diaz, Spanyolviasz – avagy Ramonék nyaralnak

Csak mert jól hangzik:
Barcelonából külön géppel repültünk… ( Danci Ferihegyre, én meg külön, Stansteadre)
A spanyol kiruccanást azért iktattuk be, mert már mindketten nagyon kivoltunk a melótól.  

Csak egy példa: Zasszony kimerülten hazaér egy nap melóból. Kondi, vacsi, zuhany és beájul az ágyba. Este 9-kor. Én 10-kor benindzsáztam mellé. Felébredt a mozgolódásra. Kikelt az ágyból és elkezdett készülődni melóba – egy óra alvás után! Én meg minek szóljak neki, hogy nincs még reggel…? Miután elhalkult a konyhában a kávéfőző, csak akkor hallotta meg a röhögésem. Jól lebaszott, majd visszaájult.

Nah, szóval úgy döntöttünk hogy kell egy kis pihi. Az, hogy egyszerre tudjunk kivenni szabit, arra kevesebb esély volt, mint Maldívnak a téli olimpiára. De végülis átvariálva a műszakjainkat megoldottuk, így irány Hispánia. Mondanom sem kell, hogy már a reptéren berúgtunk. Kapu számot elnéztük, így a 47-es kapu helyett a 42-esnél nyomtuk a GinTonicot és a Pimms-t. Az utolsó percben észrevettük, így még időben át tudtunk dölöngélni a másik sorba. Ott a következő párbeszéd zajlott köztünk, kb. a negyedik shot után:

“-Jóvanna. Innen 47-nek nézett ki!”
“-Jah, persze, kicsim. Innen apám is.”
“-Ez most hogy jön ide?”
“-Ryanair-rel.”

Ahha, akkor sztem üljünk vissza inni… Odakúsztam a pulthoz egy “magyarvándorral”, mire az NDK kosárlabda játékosokat megszégyenítő alakú, mély bariton hangú a pultos csaj “kedvesen” érdeklődött:
” What, mate?”
Jó, akkor itt nem iszunk többet… Visszamegyek a sorba, ahol Danci próbálja a kapu feletti számokat a retinájába égetni. ” Már látom a számokat, nem lehetnek messze”…”Kitsim! A Holdat is látod, mégis… Ah. Hagyjuk”. Innentől csak akkor szólt hozzám, amikor a sorban mellettem álló spanyolnak osztottam az észt, hogy lakott nálunk egy híres spanyol költő, José Fatilla (e: József Attila) – egyikük sem értette a viccemet, így inkább bekussoltam. A gépen próbáltam folytatni a novellámat, de nem nagyon jöttek a gondolatok. Danci sajnálkozva rámnézett, majd megjegyezte.

” Nyugi, egyszer én is elkezdtem írni egy könyvet, de az első mondat után abbahagytam, mert unalmas lett.”

Köszi, drágám, hogy bíztatsz és mellettem állsz… De mit is várjak egy olyantól, aki felveszi a horkolásomat a telefonnal, majd beállítja a csengőhangomnak…?
A felhők között beállítottam a leghangosabbra a telefonomat, és megszólaltattam egy ismert csengőhangot rajta. 8 ezer méter magasban… Mindenki rám nézett. Én meg felvettem és csak annyit mondtam bele, hogy “Most nem tudok beszélni, majd visszahívlak!” …egy percen belül 4 ember nézte meg a telefonját, hogy nekik van-e térerő.
Elpakoltam és percek alatt beájultunk a turbulenciában kecsesen (?) ringó gépen.

Zasszony felkészült az útra, olvasgatott, nyomtatott útvonalat a szállodához, stb, így teljesen biztonságban voltunk. Megvettük a 3 napos MINDENREJÓ, UTAZÓS bérletet. A reptéri busz bevitt minket a belvárosba. Ahogy leszálltunk, a sofőr egy “Ásztámennyémá” kíséretében bevágta mögöttünk az ajtót és eltűnt a forgalomban… Akkor még nem tudtuk, hogy a jegy az nem mindenre lesz jó, illetve azt sem, hogy innentől több idő lesz eljutni a szállodáig, mint Londonból ide. Jöttem a férfias ötlettel, hogy majd én cipelem a csomagokat, ö meg menjen a térképpel, és lokalizáljon.

Azt tudtuk, hogy melyik téren vagyunk. Azt is, hogy hol van a szálloda. Így a Zasszony térképe segítségével elindultunk… rossz irányba. Nem tudom, voltatok-e már Barcelonában. Tiszta kocka az egész. Hatalmas blokkok, háztömbök, közöttük 2-4 sávos utakkal… egy irányba… Kerestük ám mi a buszmegállót, de amerre mentünk, minden jármü és ember szembe jött. Kb. 10 perc séta múlva Dancikám megszólal óvatos, bűnbánó hangon:

“Izé…tefigyi, sztem fordítva nyomtattam ki…” -“Mih? hogy érted?!” -“Hát, szóval a kiinduló pontnak a szállodát adtam meg a térképen, a célpontnak meg ezt a teret…” “Fasza. mi legyen…? Menjünk háttal??” Najó. Nem rontom el a nyaralást azzal, hogy morgok. “Semmi baj, kitsim. Süt a nap, ráérünk, sétálgatunk” …na persze.

Ha ez most film lenne, akkor itt most lenne egy vágás. Majd kiírva: “3 óra múlva” És mi vagyunk a vásznon, a két hős, aki minden akadályt leküzdve megállíthatatlanul haladunk…fasztuggyamerre… Én a földön húzom a kerék nélküli táskákat, lógó nyelvvel a közel 30 fokban. Zasszony egy darab nyomtatott A/4-es googlemap-pel, amit már csak bosszúból azért cipelünk, hogy később valami más papírként végezze, szökdécsel a Tapas bárok között, ingyen wifit keresgetve. Én már csak egy szót mondogatok magamban: “medence…medence…medence”.

Nyugtatom magam, mert tudom, hogy a 10 emeletes szálloda tetején fogok csobbanni a medencében nemsokára. De hát, ugye: nyugtatóval dicsérd a napot. Megpihenünk egy parkban,egy lóhere árnyékában – ez volt a legmagasabb a környéken, ami árnyékot vetett. Jó, kicsim, akkor nézzed csak, ott egy buszmegcsi. Szépen elkúszunk odáig es várunk a buszra. Eh, dejó, ez a busz pont a szállodához megy. Várjunk rá! Jó. Mennyi? 15 perc. Mert épp most ment el… Jó. Kibírjuk… -“medence, medence, medence…” A percek szinte repülnek. Jön a busz. Felszállunk. Jegyet felmutatom. Sofőr megrázza a fejét. Én gondoltam, ez valami helyi üdvözlési gesztus, így én is visszarázom neki a fejem. Erre mégjobban rázza. Én vissza. De kedvesek ezek a spanyolok. Rámutat a jegyemre. Én mosolygok, én is rámutatok, majd lebasznak a buszról… mivaaaan? Hát, az, hogy ez erre nem jó… Neba! De hát miért, carramba? Mert erre nem jó és kész. Mit mondjak!? Nem győzött meg. Nincs más, séta lesz.

A következő óra az metrózással, villamosozással, sétálással telt. Persze ingyen. Szinte mindenre jó volt a jegy, ami nem a szálloda felé ment. Nembaj. Megérkeztünk. Egy csöcsös kis bajszos Esmeralda átadja a kulcsokat, majd kérdezi, hogy kérünk-e reggelit. Mondtam neki, hogy majd kiderül, most bocsika, de megyek csobbanni. -” No please. Csak holnap tudnak. 5 perce zártuk be.” Ahha. Add ide a kulcsot, kinyitom. – Sajnos azt nem lehet. Jó. Piátok van? Van. Egy bárban. A medence mellett… Puta!!! Ott ültem a medence mellett egy műanyag pohárban szorongatva az egyharmadCamparitkétharmadSanMiguelt és véres szemekkel bámultam az alulról azúrkék színekkel megvilágított klórszagú 1.30-as fertő-tavat.

Hát, ez egy ilyen nap. Elég szarul kezdődik ez a pihi. Az úton idefelé 3 fekete macska is visszafordult. Nem mert már előttünk átszaladni, nehogy valami baj érje őket. A lift elég lassú volt, így lépcsőn indultunk le a negyedikre. Hát, ezek a spanyolok… A liftben síri csend volt, semmi zene. A lépcsőházban meg bömböl a kasztanyettás flamenco… Mi van ezekkel? Semmi “Girl from Ipanema”?? Beléptünk a szobába. Szép. Mintha megállt volna az idő. 70-es évekbeli szoba. Tökéletes. Forgó, fekete bakelit tojás-fotel, narancssárga üvegasztal, minden kocka stb… Egyszóval volt stílus. Ami nem volt: ajtó a wc-n. Vagyis volt, de nem lehetett teljesen bezárni. De minek is kellett volna, ha átlátszó üvegből volt??? Igen, üveg. Na jó. Ez nekem nem fog menni. Lemegyek a szaunába, ott tuti van egy normális budi. Nem volt. Beléptem a szaunába. Illedelmesen köszöntem a hátát pálmalevelekkel csapkodó koreai delegációnak, majd egy füstüveges ajtó mögött észrevettem a wc kagylót. Füstüveg… Jobb, mint a sima… Csüccs… Halk zene szól… Remélem, nem lesz benne sok szünet… Nem tudom, ki izzadt jobban. A koreaiak a szaunában vagy én az üvegbudiban mellettük. Jó lesz nektek az a pálmalevél majd…

Nah, hol is az a Google map? Méghogy spanyol viasz! Haha. Úton visszafelé a szobába beálltam a lifthez. Illedelmesen magam elé engedtem az elém bepofátlankodó 24 fős filippin családot, így csak a harmadik liftbe fértem be. De abba, ahogy beértem egy nő után, már nyomtam is a négyes gombot. A nő ijedten rámnéz. Mit gondolhat? Fél, hogy kettesben vagyunk? A nő hirtelen benéz mögém, mintha keresne valakit. Ijedten visszanéz rám. Én elővettem a spanyol perfekt nyelvtudásomat, és megnyugtatóan rámosolyogtam egy “HOLÁ” kíséretében. Erre mégjobban megijedt és elkiáltotta magát… Fingom sincs, mit mondhatott, de valszeg a lánya neve lehetett, akinek elhalkuló keserves “mamaaaaa” visítását az ajtó bezáródása óta hallom… – bocsika. Majd jön a következővel, nyugi. Nem nyugodott meg. Jóvanna. Honnan láttam volna?! Téged is alig vettelek észre!

Hát, ennyit az első napról. A városnézésről majd máskor, addig olvassatok sok Berlitzet. Épp itt ülök a barcelonai reptéren és írom a blogot. Az összes pénzünket “EL SANGRIÁ”-ztuk. Lehet hogy lengyelbe kellene inkább innen repülnöm és átkeresztelkedni Lukasz Garasz névre… Közben kétpercenként kapkodom a fejem mert mindig valami “Ramón”- t keresnek a bemondók. De itt mindenkit így hívnak. Dancit most kísértem el a budapesti járathoz. A londoniig van még 8 óra. Megyek, Tomhenkszkedem egy kicsit a terminálban…

Reményi Ramon


Ha érdekelnek a hírek, kedveld facebook oldalunkat:


Pénzküldés határok nélkül! Akár ingyen! Transferwise.com/ingyenes
Pénzküldés határok nélkül! Akár ingyen! Transferwise.com/ingyenes


Ha tetszett a cikk likeold és oszd meg barátaiddal...

aberdeenimagyarok.co.uk

Ezt is nézd meg

Hiába a skót tervek, nem lehet minimum-árat meghatározni az alkoholra

Azok a skót tervek, amelyek az alkoholra minimum-árat vezetnének be, sértik a szabad kereskedelem európai …